|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 74 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-74 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Teleki Sámuel 2015. március 28.Levél NémetországbólNem először szólal meg a Múzsa oldalain Isa Schneider írónő. A honvágy olykor nosztalgiázásra készteti, marosvásárhelyi emlékei mindegyre lírai húrokat pendítenek meg benne. A napokban küldött németországi sorai is ifjúkori szülővárosa féltve őrzött emlékképeit idézik fel. Ezeket tesszük most közzé azzal a jó hírrel, amelyet kísérőlevelében is jelzett: rövidesen erdélyi olvasói számára is elérhetőbbek lesznek a könyvei. Dr. Szálasi Izabella, ahogy itthoni barátai ismerik az orvosnőt, alias Isa Schneider író, költő, festő megegyezett a Bookman Kiadóval, hogy a közeljövőben megjelentetik és nálunk is terjesztik a köteteit. Elsőként Az orvosnők korán halnak című könyve lát napvilágot, majd rendszeresen követik a sokak által kedvelt, sikeres kiadványok, A tizenegyedik parancsolat, a Lángba borult a tenger, az Őrültek a fedélzeten, a Hiúzasszony nem szeret, A különös szerető és a Magyarországon már számos olvasó tetszését elnyert többi mű. Isa Schneider Az én Marosvásárhelyem Gyermekkorom városa, Szüleim bölcsője, koporsója, sírhelye. A református temető. Színek, fények, virágok. Régi, kedves, vidám temető. Oda jártunk tanulni, találkozni, csókolózni. Én csak úgy nevezem: a Város. Az Egyetlen, az Örök. A sehol meg nem található. Ami nem térhet vissza. Az Út egyirányú… A tőle elvezető utak fél szívekkel vannak kikövezve, melyek másik felét mi hordjuk magunkban, mi, eltávozottak, távozásra ítéltek, elátkozottak… Pedig a Város maga volt a fény, míg a lámpákat ki nem oltatta a Hatalom… A Városháza figyelmeztető ujjként mutat az égre. Csodálatos szecessziós díszítései befonják az Emlékezetet. Mondják, alapzatába régi székely furfanggal csirkecsontokat helyeztek, mert a pallér nem akarta odaadni feleségét befalazásra… Valahol ott fekszik az Erdélyi-medence közepén. És ott lebeg az Időben, tőlem úgy plusz-mínusz húsz év távolságra, az érzések és érzékek, érzelmek, illatok, látványok, szerelem, sajnálat, reminiszcenciák között. Valahol az emlékek mohája: a feledés és a fájdalmak alatt. A régi és új, az álom és ébrenlét határán. Talán el is juthatnék oda, ha elalvás előtt rálépnék az egyáltalán nem biztos útra, mely inog, hisz históriából épült… De ha világos volt, ha sötét, ha a nap kelt, vagy alkonyodott, ha tombolt a napfény a Maros vizén, vagy feljött a Hold és ragyogott a parázs, vagy megcsillant a fény a villanydrótokon, melyeken távozás előtt fecskék gyülekeztek, ha sétáltunk alkonyatkor az akkor még fel nem tört Főtéren… Ez mind-mind a Városhoz tartozott, maga volt az élő, lüktető, lélegző Város, körülölelt… Azóta mitikus és transzcendens változások történtek az Időben. Ha lehunyom a szemem, látom az utcákat. Madarak ülnek a lombjuk fosztott fákon, csiripelés, zongoramuzsika hallatszik. Valaki gyakorol. Az ágakon keresztül átsüt a leáldozó Nap. Járom az utcákat, melyeken ott ténfereg a Történelem. Az emberek szemében nehéz évtizedek tompa fénye csillan. Sárga házak, rózsaszín házak, rozsdaszín délután, szőke hajnal. Bolyaiak, Köteles Sámuel, Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Bem vezérkara, Borsos Tamás, a város főbírája, Bernády György városépítő polgármester. A Tékában ülök, ketten vagyunk kísértetek. A másik gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja. A Városháza színes majolikacserepei, a Kultúrpalota hallja, Tükörterme, a harmadik emelet márványkorlátja és műtermei jutnak eszembe. Egykor hírül adatott: "Az Apolló palota szálájában burgerbál leszen, viasszal leszen kivilágítva, ha sár nem leszen…" S jóval később: "Szombat este az Apollóban elvtársi összejövetelt rendez a Harmadév! Gegő zongorázik!" A Menzán a pénteki bableves illatát érzem, és randevúm van az Apolló melletti kis cukrászdában. Szívesen elmennék, hiszen barátaim, szerelmeim Emlékei várnak. És a Párhuzamosok, mint tudjuk, Marosvásárhelyen találkoznak… Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 11.Magyar iskolák csaptak össze MarosvásárhelyenHarminckét erdélyi és egy magyarországi közpiskolából 280 tanuló érkezett a hétvégén Marosvásárhelyre, hogy részt vegyen a tizedik alkalommal megrendezett magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenyén . Az eseménynek, mint minden évben, ez alkalommal is a Bolyai Farkas Elméleti Líceum adott otthont. A hivatalos megnyitót, ahogy később a díjkiosztó ünnepséget is az iskola dísztermében tartották, ahol Bálint István iskolaigazgató, Markó Béla szenátor, a tantárgyverseny védnöke, Gagyi József egyetemi tanár, a verseny elnöke, Ștefan Someșan főtanfelügyelő, Jeszenszky Attila szülőbizottsági elnök, valamint Bakos Levente a helyi önkormányzat képviselője köszöntötte a diákokat és tanárokat, hangsúlyozva a megmérettetés fontosságát, azt, hogy a tehetséggel megáldott diákok anyanyelvükön mérhetik össze tudásukat. A biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból, történelemből, kémiaából és fizikából versenyző gimnazisták Szilágysomlyóról, Margittáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Nyárádszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Nagyváradról, Nagykárolyból, Segesvárról, Csíkszeredából, Szovátáról, Székelykeresztúrról, Dicsőszentmártonból, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Nagyváradról, Szászrégenből, Brassóból, Barótról, Szatmárnémetiből, Korondról érkeztek, ráadásul idén először egy budapesti tanintézmény is képviseltette magát: az Óbudai Árpád Gimnázium. A vetélkedőt olyan tantárgyakból szervezik évről évre, amelyek hiányoznak az országos olimpiászokról, ahol a magyar diákok anyanyelvükön versenyezhetnek. Ilyen például a Nyárády Erasmus Gyula Biológia Tantárgyversenyen a növény- és állatbiológia, az anatómia és élettan (orvosi biológia) vetélkedőn, a Teleki Sámuel Országos Középiskolai Földrajzversenyen az általános természetföldrajz-, valamint humánföldrajz vetélkedő. A Kalkulusz Országos Informatika Tantárgyverseny programozói versenyén az első három díjazott felvételi nélkül bejuthat a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok marosvásárhelyi karára, az alábbi szakokra: informatika, mechatronika, számítástechnika, automatika és alkalmazott informatika, távközlés, számítógépes művelettervező és gyártásirányítás szakra. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika és Informatika karán számít bele a felvételi jegybe. A Historia Nostra Történelmi Vetélkedő díjazott XI. és XII. osztályos diákjai a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem Karára nyernek felvételit. A végső eredmények szerint a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium tanulói teljesítettek a legjobban, a legtöbb pontszámot ők érték el. A többi iskola sem maradt szégyenben, szorosan felzárkózott a szervezők-vendéglátók mögé. Antal Erika maszol.ro 2015. május 12.A Bolyai középiskolánál marad a kupaTizedik évfordulóját ünnepelte a magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenye, amelynek gondolata 2006-ban fogalmazódott meg azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsen a magyarul tanuló diákoknak, hogy országos szinten mérhessék össze tudásukat több olyan tantárgyból is, amelyből a tantárgyversenyeken nem nyílik erre lehetőség. Az új hagyomány megteremtéséhez, amely alkalmat adott a különösen tehetséges diákok tudásfelmérésére, a sikerélményre, a biztatást néhai Kötő József, az Oktatásügyi és Vallásügyi Minisztérium akkori államtitkára adta. Az első versenyen húsz iskola 147 diákja mérte össze tudását Marosvásárhelyen, a hét végén a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tíz megye 33 iskolájának 275 diákja versengett a tizedik évfordulóra készült új kupáért. Az erdélyi középiskolásokon kívül az Óbudai Árpád Gimnázium diákküldöttsége is részt vett a tantárgyversenyen, akik számos különdíjat nyertek. Dr. Bálint István iskolaigazgató szavait a másik ötletgazda, Markó Béla szenátor egészítette ki, aki szerint a tizedik születésnap üzenete, hogy a magyar oktatás nem önmagáért van, hanem mert ezáltal több, alaposabb, teljesebb tudást lehet elsajátítani anyanyelven. Nem elég magyarul tanulni, hanem minél magasabb színvonalat kell elérni, amihez szükség van a tudás összemérését lehetővé tevő vetélkedőkre – hangsúlyozta Markó Béla, aki egyben számba vette az eltelt 25 év során már-már reménytelen helyzetből elért eredményeket a magyar iskolahálózat fölépítésében, iskoláink újjászületése terén. A rendezvényt köszöntötte Somesan Stefan főtanfelügyelő, Szabó Zoltán szakfelügyelő, Bakos Levente helyhatósági képviselő, Jeszenszky Attila, a fontos támogatást nyújtó szülői bizottság képviselője és dr. Gagyi József egyetemi tanár, a zsűri elnöke. A nyitóünnepséget követően hét tantárgy ismeretanyagából – biológia, földrajz, informatika, társadalomtudomá-nyok, történelem, kémia, fizika – írtak felmérőt és bizonyították gyakorlati tudásukat, mutatták be dolgozatukat a résztvevők. A zsűrit egyetemi és középiskolai tanárok alkották, megteremtve a középiskolák és az egyetemek közötti kapcsolatot. A Nyárády Erasmus Gyula biológia tantárgyversenyen két szekcióban versenyeztek a résztvevők, növény- és állatbiológiából (19 diák), anatómiából és élettanból (18). A Teleki Sámuel országos középiskolai földrajzversenynek két szekciója volt: általános természetföldrajz (26 résztvevő) és humánföldrajz (26 résztvevő). A díjazott XI. és XII. osztályos diákok felvételt nyernek a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karára. A Kalkulusz országos informatika tantárgyverseny szintén két szekcióban zajlott, a programozói vetélkedő 21, az alkalmazói vetélkedő 33 résztvevővel. Az első három helyezett felvételi nélkül bejut a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának reál szakjaira, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Informatika Karán pedig beleszámít a felvételi jegybe az elért teljesítmény. A Societas Humana társadalomtudományok versenyének üzleti tervek vetélkedőjére 21 kéttagú csapat jelentkezett, a Historia Nostra történelmi vetélkedőn 32-en vettek részt. A Fabinyi Rudolf kémiai vetélkedő is két szekcióban zajlott, az általános és szervetlen kémia 18 résztvevővel, a szerves kémia 26-tal. A 2014-ben indult Bolyai Farkas fizika tantárgyverseny az elméleti próba mellett egy kísérlet bemutatásával is járt. A hőtan és elektromosságtan- vetélkedőn 10, a mechanikai rezgések és hullámok, változó áramú áramkörök vetélkedőn kilencen vettek részt. Bár sok középiskola képviselője nyert első, második, harmadik helyezést a különböző szekciókban, az összesített pontszám alapján 75 ponttal a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum nyerte el a tizedik évfordulóra készült vadonatúj kupát, amely az idén a kezdeményező iskolánál marad, s amelyet Horváth Gabriella aligazgatónő vett át. Második helyen a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata végzett 53 ponttal, a harmadik a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata 44 ponttal, a negyedik helyen a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai végeztek 42 ponttal, szoros küzde-lemben az ötödik helyezettel, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium csapatával (41 pont). Hatodikok a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai lettek 39 ponttal. A verseny tíz év alatt beérett, igazolta létjogosultságát, lehetőséget nyújt a megmérettetésre, a tehetség bizonyítására, a minőségi oktatás fejlesztésére, a magyar középiskolai oktatási rendszer és a romániai magyar egyetemek közötti kapcsolatrendszer kiépítésére – fogalmazott dr. Bálint István igazgató. b. gy. Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 5.Történelmi konferencia a Teleki-rezidenciánKastélyok és mágnások A fenti címmel szervezett konferenciát szombaton a gernyeszegi Teleki-kastélyban a Teleki Kastély Egyesület. A meghívott művészettörténészek, történészek, kastélytulajdonosok az épített örökségek enyészettől való megmentéséről értekeztek, illetve azok újrahasznosításának lehetőségeiről, az anyagi források előteremtésének nehézségeiről beszéltek. A gernyeszegi Teleki-kastély reprezentatív helyiségében tartották első ízben azt a történelmi konferenciát, amellyel a szándék szerint hagyományt teremtenének. A mennyezet XIX. századi díszítőfestése, a muranói üvegből készült csillárok, az erkélyre nyíló ajtó fölötti családi címer a történelmi múltba kalauzolta az érdeklődőket, amit a szakemberek előadása tett teljessé. A házigazda, Teleki Kálmán köszöntőjében reményének adott hangot, miszerint az első ízben megszervezett konferenciával hagyományt teremtenek annak érdekében, hogy teret biztosítsanak a nemességkutatással, nemesi építészettel foglalkozó szakemberek számára kutatásaik bemutatására, illetve a kastélyok hasznosításának, fenntartásának kérdéskörét érintő tapasztalatcserékre. Az előadók sorát dr. Fábián István nyitotta, aki a gernyeszegi kastély kertjében talált két római sírkő múltját ismertette, illetve a római síremlékek feliratát elemezte. Mint kifejtette, Teleki Domokos rendszerezett sírkő- és szoborgyűjteménye az egyik legfontosabb erdélyi gyűjtemény. Dr. Kálmán Attila történész gróf Haller Lászlóról és Haller Gáborról értekezett, mint hangsúlyozta, a szakirodalom igencsak keveset foglalkozott velük, annak ellenére, hogy két kultúrapártoló főúrról, apáról és fiáról van szó. Dr. Peter Moldovan, a megyei levéltár történésze magyar nyelven ismertetett egy friss levéltári forrást a hallgatósággal, amit egyelőre még nem közöltek nyilvánosan. Megtalálták Teleki Sámuel első végrendeletének hitelesített másolatát, amely 1789-ben készült Bécsben. Mint a történész kifejtette, a megtalált végrendeletben megemlíti ugyan a könyvállományát, de a kulcsszó a megőrzés, abban még nem lelhető fel az a kifejezett szándék, hogy nyilvános könyvtárként hasznosítsák gyűjteményét, mint a tizenegy évvel később, az 1800-ban Váradolasziban készült végrendeletében. Dr. Cornel Sigmirean egyetemi előadótanár a Teleki család iránti tiszteletét fejezte ki, ugyanakkor kiemelte a nemesség szerepének fontosságát a történelem során, amit a diktatúra éveiben tabuként kezeltek, bár a teljes valóság ismerete nélkül nem lehet a múlt eseményeit sem feleleveníteni. A XIX. században megjelent román nemesi osztály kapcsán jelezte, hogy a nemzetiség kifejezés az akkori köztudatban nem etnikumot, nemzeti csoportot jelentett, hanem egy társadalmi osztályt jelölt. Funkciót vesztett terek újjáélesztése A konferencia jó alkalmat szolgáltatott, és az elkövetkezőkben is lehetőséget nyújthat a fiataloknak a megmérettetésre, a pörgős, érdekfeszítő előadásmód nélkül ugyanis elképzelhetetlen a szakdolgozatok, disszertációk sikeres megvédése. Fülöp Zsuzsanna doktorandusz a Bethlen Farkas által építtetett bonyhai Bethlen-kastélyról tartott vetített képes előadást. Szabó Tekla művészettörténész a maroshévízi Urmánczy-kastélyról értekezett, amelynek egyben tulajdonosa is. Az 1905-ben elkezdett építkezés irányítója Giacomuzzi Vigilio olasz építőmester volt, a nem műemlék jelleggel bíró épületet 2009-ben szolgáltatták vissza, két éve került a birtokukba, azóta az ésszerű hasznosításán dolgoznak. Az anyaországi Márton Zsófia Eszter tanulmányai során kortárs művészetelméletet és kurátori ismereteket szerzett. Szakdolgozatában a migráció jelenségével foglalkozott, a nyugati emigrációba kényszerült nemesek leszármazottainak a gyökerekhez való visszatérésével. Szakdolgozata egyik kiemelt fontosságú alpontjáról, a kastélyrehabilitációról értekezett a jelenlévőknek, melynek keretében értékes elméleti megoldásokat vázolt a funkciót vesztett terek újjáélesztése kapcsán. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója előadásában I. Rákóczi György görgényszentimrei reneszánsz vadászkastélyának múltjáról és jelenéről beszélt, illetve annak jövőbeli hasznosítását ismertette. Magyarósi Imola, a Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója a miklósvári Kálnoky-birtokot, a kúria és kastély közötti átmenetet képviselő épület jelenleg zajló felújítási munkálatait mutatta be szakszerű részletességgel, és beszámolt a folyamatban lévő munkálatokról, a kastély jövőbeli hasznosításáról is. A kastélyterek felhasználására nincs "recept" A Teleki-kastély impozáns, sokat megélt falai között a kastélyterek felhasználásának lehetőségeiről értekezve a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy nincs garantáltan életképes út, recept a visszaszolgáltatott, felmérhetetlen értéket képviselő, ugyanakkor jelentős fenntartási költséggel járó műemlék épületek, kastélyok gazdaságos felhasználására. Az előadók majd’ mindenik épület kapcsán az alagsorok vendéglátóegységként való hasznosításában gondolkodnak, az épületek többi felületét kulturális, művészeti tevékenységek számára tennék vonzóvá. Soós Zoltán kifejtette: jóval könnyebb az intézményi háttérrel fenntartott kastélyok megmentése és hasznosítása. A 2010- től a megyei múzeum ügykezelésébe került görgényszentimrei vadászkastélyt a megyei tanáccsal együttműködve sikerült csak megmenteni a pusztulástól. Felújítását európai uniós források lehívásával valósítják meg, az előszámítások szerint a felújítási munkálatok 11 millió euróba kerülnek, a műemlék kastély felújítása mellett szállodaépítés és parképítés is a terv része. Mint kifejtette, a vadászturizmus lehetőségeinek kiaknázását célozták meg, ugyanis a környék százezer hektáros vadászterülettel bír. Magyarósi Imola, a Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója a miklósvári Kálnoky-birtok kapcsán elmondta, hogy az államosítás után művelődési otthonként szolgáló épületet Kálnoky Tibor a baróti tanácstól a teljes felújítás terhe alatt vette haszonbérbe negyvenkilenc évre. Mint elmondta, a Norvég Alap 1,12 millió eurós kiírására időben sikerült leadniuk pályázatukat. Az erdélyi főúri élet múzeumát képzelték el a miklósvári Kálnoky-kastélyban, az alagsorban pedig kávézó/borozó kialakítását tervezik (erre egy későbbi lapszámunkban visszatérünk). Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 15.Könyvbemutatóval emlékeztek az Afrika-kutatóraSáromberke és a Telekiek Pénteken délután gazdag kulturális programmal, könyvbemutatóval emlékeztek a sáromberkiek az Afrika-kutató Teleki Sámuelre halálának 100. évfordulóján. A megemlékezés koszorúzással kezdődött a Teleki-kriptánál, majd ezt követően a református egyház gyülekezeti termében folytatódott. A tavaly felújított sáromberki Teleki-kriptában nyugszik – családtagjai mellett – az utazó Teleki Sámuel, a könyvtáralapító gróf dédunokája, aki egykor közel 3 ezer kilométert tett meg afrikai expedíciója során. A kriptánál a Patronus Pro Sarumberg Egyesület tagjai koszorúztak, Nagy-Vajda Domokos tanár a civil szervezet nevében méltatta a 100 éve elhunyt Teleki Sámuelt. A református egyház gyülekezeti termében több mint hetven személy jelenlétében tartották Berekméri D. István: Sáromberke és a Telekiek című könyvének bemutatóját. A szerző ny. történelemtanár, aki pedagógusi munkájának nagy részét – több mint 25 évet – Nagyernye község iskoláiban fejtette ki, és ebből is 20 évig Sáromberkén tanított. Berekméri D. István Bethlen Gáborról írt kötete 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elismerésében részesült, 2015. március 15-én az RMDSZ Maros megyei szervezete a Könyv és Gyertya díjat adományozott a sáromberki pedagógusnak. Sáromberkének két nagy utazója van A könyvbemutató résztvevőit elsőként a házigazda szerepét betöltő Porkoláb Levente református lelkipásztor köszöntötte. Bibliarészletet olvasott fel, majd a sáromberkiek és a Teleki család nevében köszönte meg Berekméri D. István újabb könyvét. "A tanár úr letette elénk mindazt, ami a szívében és ami a fejében volt, elraktározva a sáromberki Telekiek múltját. Azokat a gazdag gondolatokat, érzelmeket osztotta meg velünk könyvében, amiket hosszas kutatómunka előzött meg. Bátran merem kijelenteni, hogy Sáromberkének nem egy, hanem két nagy utazója van, hiszen Berekméri D. István is gondolatban bejárta Teleki Samu útját" – hangsúlyozta a lelkész. A Teleki család részéről a Kanadában élő Teleki Samu, az Afrika-kutató unokaöccse az emlékünnepség szervezőit és résztvevőit levélben üdvözölte, sorait Kozma Mónika olvasta fel. "Meghatott, hogy a sáromberkiek mily’ sok időt fordítottak az ünnepség megszervezésére, amit a család nevében köszönök. Sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen és nem tudunk együtt ünnepelni, de mindenkit szeretettel üdvözlök" – üzente az utolsó sáromberki gróf, Teleki Károly fia. A kötet méltatása A Sáromberke és a Telekiek c. könyvet Nagy-Vajda Domokos tanár méltatta. A jelenlévők megtudták, hogy a kötet 2016. március 10-re készült, Teleki Samu halálának 100. évfordulójára. A könyv első része a település történetének a rövid bemutatásával kezdődik, amíg Teleki- birtok lesz (1674), majd Teleki Sámuel könyvtáralapító-kancellár életét és tevékenységét mutatja be, függelékkel ellátva. A második rész az Afrika-utazó Teleki Samuról szól, de ugyancsak Sáromberkéről indul ki, majd az expedíció 1887-1888-as útját követi, melyet Teleki Ludvig Höhnellel tett Kelet-Afrikában, és amelynek során felfedezték a Rudolf- és Stefánia-tavakat, valamint a Rudolf-tó déli oldalán levő Teleki-vulkánt (646 m). Lényegében ez a második rész a terjedelmesebb, hisz az alkalomhoz, a századik évfordulóhoz igazodik. "A szerző sikerrel használta fel mindazt az anyagot, amit az expedíció két vezetője – Höhnel és Teleki – papírra vetett, de az expedícióra vonatkozó egyéb ismeretanyagot is. A II. Rákóczi Ferencről és a Bethlen Gáborról írt történelmi témájú könyvek után a Sáromberke és a Telekiek a szerző immár 3. verses formájú, felező tizenkettesben megírt történelmi munkája. Utóbbi ezenkívül földrajzi, természetrajzi és etnográfiai tekintetben is jelentős" – tette hozzá Nagy-Vajda Domokos. A könyvismertető után Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere gratulált meleg szavakkal a szerzőnek, majd Mezei Ildikó nyugalmazott magyartanár szólt elismerő szavakkal Berekméri D. Istvánról. "A tanár úr volt kitől örökölje képességeit, tehetségét, hiszen korábban már nagyapja is tollforgató ember volt, idős korában részletesen lejegyezte emlékeit" – mondta a magyartanár. A szerző vallomása Elmondása szerint Berekméri Domokos István azért választotta – korábbi munkáihoz hasonlóan – most is a felező tizenkettest, hogy lehetősége legyen ez alkalommal is a nagy mennyiségű ismerethalmaz sűrítésére, tömörítésére, hiszen egyrészt az emberek olvasásra szánt ideje kevesebb napjainkban, másrészt a szerző sajátosan egyedi jellegű munkája jobban láthatóvá lesz. Említésre méltó, hogy a könyvben megtaláljuk a különböző afrikai törzsek – maszáj, kikuju, szuk, turkána stb. – pontos leírását gazdasági, társadalmi és etnográfiai szempontból, de érdekes a kelet-afrikai törzsek társadalmi szerkezeteinek a bemutatása is. (pl. Szembodzsa szultánsága, Miriali szultán hét kis királysága stb.). A szerző mindvégig hangsúlyozza az európai és afrikai kultúra és civilizáció találkozásának pillanatait, pl. cserekereskedelem vagy a hongók (kölcsönös lefizetések) alkalmával. Rámutat ugyanakkor arra, hogy Teleki igazi földrajzi felfedező, ellentétben pl. Fischerrel, aki német ügynökként járt a térségben, s az európai gyarmatosító érdekeket képviselte. Teleki barátságosan viszonyul a bennszülöttekhez, ritkán ütközik velük és csak védekezésképpen. Élelmiszereiket sem kobozza el, csupán egyszer, az ultima ratióhoz való folyamodásként engedi meg az állatlopást a szukoknál azért, hogy emberei ne haljanak éhen. A könyvbemutatón a szerző hangsúlyozta, hogy ellentétben a nyugat-európai Afrika-utazókkal, Teleki igazi földrajzi felfedező, aki nem gyarmatosító érdekeket képvisel, hanem egy akkor még "terra incognitát" (ismeretlen vidéket) járt be Kelet- Afrikában utazótársával, Ludwig Höhnellel, és a közel 250 fős verbuvált hadával, melyben a pagazik (teherhordók), aszkárik (teherhordókat felügyelők és segítők) mellett afrikai utazókat, karavánokat kísérő vállalkozókat, őrző-védő csoportot (Dzsumbé Kimemeta, Dualla Idrisz), tolmácsokat is találunk. Érdekességként elmondta, hogy ellentétben az akkori Afrika-utazókkal, Teleki Samu kelet-afrikai expedícióját saját költségéből fedezte, ennek összege 130.000 koronára tehető, mely hozzávetőleg 4 kg színaranynak felel meg. A könyv grafikája, a design is tetszetős, a hátsó borítólap alkalomhoz illő, szellemes: "A két Telekinek emeltem kalapot,/ Hiszen mind a kettő Sáromberkén lakott./ Sámuel könyvekkel gyújtotta a lángot,/ Samu tágította a földi világot!" A kötet a marosvásárhelyi Media Image Kiadó gondozásában jelent meg. Az ünnepséget, amely a kötet dedikálásával és kötetlen beszélgetéssel ért véget, Porkoláb Orsolya orgonajátéka, Berekméri Réka gitárjátéka, Berekméri István és Catana Cristina szavalatai tették színesebbé. Porkoláb Ildikó tanítónő részleteket olvasott fel a könyvből. Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 11.A Teleki Téka új kiállításaEgy ifjú tudós útján Milyennek látta a XVIII. századi Magyarországot, Erdélyt, mit gondolt Marosvásárhelyről, mit gyűjtött és mit viselt a kor egy sokat utazó huszonéves tudósa? – erre kaphatnak egyebek mellett választ a Teleki Téka új időszakos kiállításának látogatói. A könyvtáralapító Teleki Sámuel legidősebb – felnőttkort megért, de fiatalon elhunyt – fiának szellemi hagyatékát bemutató, Teleki Domokos, egy ifjú nemes utazásai című tárlatot péntek délután nyitották meg szépszámú közönség előtt. A nagybetűs út töredékeit felvillantó kiállítás anyagát Petelei Klára, a tárlat kurátora ismertette. Teleki Sámuel életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásaiból ismerhetik meg az érdeklődők. 1773-ban Sáromberkén született, neves oktatók irányítása mellett, többek között a bécsi egyetemen tanult. Egészségi okokból kezdett utazni, 1793–95 között Magyarországot, 1795-ben Németország számos városát járta be. Három évvel később a Jénai Ásványtani Társaság elnökévé választották. Utazásai során feljegyzéseket készített, a magyarországi utat rögzítők Egynéhány hazai utazások le-irása. Tót és Horváth országoknak rövidesmertetésével egygyütt címmel nyomtatásban is megjelentek, éppen 120 évvel ezelőtt – hangzott el a megnyitón. Az egyik tárlóban egyéb dokumentumok mellett a magyar tájak első magyar nyelvű útleírásaként számon tartott kiadvány is megtekinthető. A kiállítás kurátora kiemelte, hogy a három évszázaddal korábbi, soknemzetiségű, sokvallású Magyarországot gazdagon megrajzoló művelődéstörténeti munka ma is érdekes olvasmány. Szintén széles érdeklődésre tarthat számot Teleki Domokos kéziratban fennmaradt színdarabja, illetve kiadatlan közigazgatási munkája, akárcsak az első alkalommal közszemlére tett ásványgyűjtemény. Egy másik tárlóban a látogató Teleki Sámuel családi bibliáját tekintheti meg, amelyben a könyvtáralapító gyermekei születését is feljegyzi, a kiállítás anyagához tartozik továbbá apa és fia, Domokos köntöseinek 1818-ban kelt listája is. Teleki Sámuel a fiatal tudós elhunyta után gyűjtötte össze a gazdag szellemi örökséget, amelynek jelentős része található meg a Teleki Tékában, de a magyarországi Széchényi Könyvtárban, illetve a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában is őriznek belőle dokumentumokat. Teleki Domokos utazásainak és életútjának bemutatását az esztétikailag is élményt nyújtó, idézeteket és térképeket is tartalmazó négy óriáspannó, Márton Krisztina, a Teleki Téka restaurátorának munkája teszi érzékletesebbé. A homoródi borvízről, a veresvágási opállelőhelyekről is mesél nekünk ezeken a pannókon az egykori utazó, aki Marosvásárhelyről így vall: "Nem lehet szép városnak mondani, azonban sok nagy és derék épületekkel bír. A vásárhelyi r. Kollégium esméretes, jó karban helyheztétett, és érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik; válogatott és számos könyvekből álló bibliotékáját is méltán említhetem..." Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 20.Teleki Domokosról nyílt kiállítás a Teleki-Bolyai KönyvtárbanA könyvtáralapító Teleki Sámuel fiatalon elhunyt fiának, Teleki Domokosnak mutatja be életútját az a kiállítás, amely a Teleki-Bolyai Könyvtár földszinti, ideiglenes kiállítótermében nyílt meg, és amely a fiatal tudós jegyzetfüzeteit, könyvtárának ritka értékű darabjait, növénygyűjteményét is az érdeklődők elé tárja, illetve színes pannókon ismerteti sokrétű érdeklődését, utazásait. Az első magyar nyelvű, magyar tájakat ismertető útleírás 120 évvel ezelőtt jelent meg Teleki Domokosnak köszönhetően, aki 1796-ban jelentette meg a kiadványt, hogy „honismeretet terjesszen”. A könyvében Teleki nem csak az ország tájait és településeit írja le, hanem azok lakosságának nemzetiségi, vallási, nyelvi összetételét, gazdasági helyzetét, termelési viszonyait, új létesítményeit és technikai vívmányait, ugyanakkor a jelenségek történeti háttereit is ismerteti – ismertette Petelei Klára, a kiállítás szervezője az Utazásokcímű könyvet, amelynek kéziratai, valamint az első, magyar és a második, német nyelvű kiadását is őrzi a könyvtár és amelyek most a tárlókban megtekinthetők. Teleki Domokos 1773. szeptember 5-én született a Marosvásárhelyhez közeli Sáromberkén, – szülei: a könyvtáralapító Teleki Sámuel és Bethlen Zsuzsanna, – bécsi egyetemi tanulmányai után az udvar szolgálatába állt, majd Pesten, a Királyi Kúriánál jurátusként dolgozott. Mivel egészsége már fiatal korában megromlott, annak helyreállítása céljából kezdett utazgatni, az 1793 és 1795 közötti magyarországi útjainak leírásából született a kötete. Ezt ismertetik azok a színes pannók is, amelyek a kiállított korabeli dokuemtumokat, kéziratokat, könyveket kiegészítve számolnak be a fiatal tudós életének fontosabb állomásairól. Első utazása során a homródi borvízet említi, és a veresvágási opállelőhelyet, második utazásán a „magyar nemes ifjú” – ahogy nevezi saját magát, – Marosvásárhelyt írja le: „nem lehet szép városnak mondhatni, azonban sok nagy és derék épülettel bír”, a református kollégium „érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik”, és „bibliotékával”. Azt is megemlíti, hogy 1616-tól Marosvásárhely szabad királyi város. Kecskemét és az 1794-es nagy tűzvész a harmadik utazásában szerepel, „Magyarország, a Dunán fekvő alsó részén, Horvátországban, a Magyar Litorálén és Trieszt városán keresztül” megtett útját 1795-ből a negyedik utazásában meséli el. Teleki Domokos életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásai tették ismertté, mutatott rá Petelei Klára, aki elmondta, hogy a kiállítás a Teleki Sámuel által összegyűjtött és a Tékában elhelyezett hagyaték egy részét mutatja be. Domokost 1797-ben a a marosvásárhelyi Királyi Tábla számfeletti bírájának nevezték ki, 1798. július 19-én eljegyezte Teleki Anikót, de a házasság már nem jöhetett létre, szeptemberben ugyanis elhunyt. Antal Erika maszol.ro 2016. szeptember 13.200 évvel ezelőtt halt meg Sipos PálKronológiai sorrendben, az első aranyérmes magyar matematikus, Sipos Pál életpályája komoly hatással volt Marosvásárhely, valamint tudománytörténeti múltunk alakulására. A kitűnő matematikus, filozófus és egyházi szónok 1759. október 16-án született Nagyenyeden. Tanulmányait szülővárosának nagy hírű iskolájában, a Bethlen-kollégiumban végezte. Tehetségére és kitűnő felkészültségére a főurak felfigyeltek, és tanulmányainak befejezése után báró Naláczy József fiának nevelője volt a Szászváros melletti Bábolnán. 1783 októberében még rábízták a szászvárosi Református Kollégium irányítását is. Időrendi sorrendben ő volt ennek az iskolának az első rektora. Tanítványai számára egy Szomor-játék című verses színdarabot írt, amelyet a diákok elő is adtak. 1787- ben megvált a szászvárosi kollégiumtól, mivel a koronaőr gróf Teleki József felkérte, hogy három évig fia nevelője legyen Szirákon. Ez Sipos számára szerencsés fordulat volt, mivel nagyrészt ez tette lehetővé számára, hogy külföldi tanulmányútra menjen. A Bécsben székelő erdélyi udvari kancelláriához folyamodott külföldi útlevélért. Kérvénye szerint Nagyenyeden a teológiát is elvégezte, és ehhez iskolája által kiállított bizonyítványát is mellékelte. Az engedély alapján 1791 őszén beiratkozott az Odera menti Frankfurt teológia fakultására. Nem kell megütköznünk azon, hogy a matematikus Sipos a teológia fakultására iratkozott be, ugyanis az 1786 januárjában kiadott rendelet alapján külföldi tanulmányútra lehetőleg csak azokat engedték, akik teológiai képzésre mentek. Frankfurt után Göttingen következett. Itt szerezte összeköttetéseit kora néhány neves tudósával. Ezek között van A.G. Kaestner (1719-1800), aki később Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss matematikaprofesszora a göttingeni egyetemen, valamint J.E. Bode (1747–1826) jeles német csillagász. Velük leveleket is váltott. E két egyetemen kívül Sipos a bécsi főiskolát is felkereste. Bécsi tartózkodása 1797 közepéig tartott. Ezalatt tanulmányai végzésén és tudományos dolgozatok megírásán kívül Teleki Sámuel Ferenc nevű fiának a nevelését is magára vállalta. Tudományos vizsgálatai a frankfurti egyetemi évek időszakára nyúlnak vissza. Ekkor két munkát is írt, melyek közül az egyik matematikai, a másik pedig a filozófus I. Kant (1724–1804) kozmogóniai elméletével kapcsolatos. Ezek kinyomtatása is foglalkoztatta, emiatt az eredetileg latinul írt dolgozatait németre fordítja. Ezek közül a matematikai, amely az ellipszis kerületének a meghatározására vonatkozik, mely annak idején komoly kutatás tárgya volt, sikert ért el. Dávid Lajos, a jeles Bolyai-kutató véleménye szerint: "Ez az első, eredeti, magyar szerzőtől való matematikai értekezés, amely kora szintvonalán áll". Ezt a munkáját a berlini tudományos akadémia 1795-ben aranyéremmel tüntette ki és közleményeiben nyomtatásban is megjelentette. Sipos ezt az aranyérmét, amely az első akadémiai kitüntetés magyar matematikus részére, sárospataki főiskolai tanársága alatt az ottani kollégiumnak ajándékozta. 1797 őszén Sipos visszatér Erdélybe. Egy ideig báró Kemény Simon gyermekei mellett nevelősködött, majd 1798-tól 1805-ig ismét a szászvárosi kollégium rektorprofesszora. Naláczy József és Bánffy László erdélyi főurak óhajára foglalta el megint régebbi állását, akik fiaikat Szászvároson taníttatták. Ez idő alatt kétszer is meghívták a Marosvásárhelyi református kollégium tanszékére, de főúri patrónusai, és lehet, hogy önakaratából is, ezeket nem fogadta el. Patrónusai megígérték neki, ha Szászvároson mArad, akkor hatékonyan közbenjárnak, hogy üresedéskor az igen jól fizetett tordosi parókiai állást ő kapja meg. Mint nagyon érdekes, és számunkra igen fontos akkori eseményt érdemes itt megemlítenünk. 1803. november 12- én meghalt csernátoni Vajda Sámuel, a Marosvásárhelyi református kollégium filozófia- és matematikaprofesszora. A kollégium kurátorai 1803. november 21-én kelt levelükben jelentették a tanszék megüresedését, és arra kérték a Kolozsváron székelő református főconsistoriumot, hogy új tanár kinevezésével oldja meg a helyzetet. Ennek a jelentésnek kézhezvétele után, 1803. december 11-én a főconsistorium elrendelte, hogy az akkor bevett szokásokhoz híven a püspök, a kollégiumok elöljárói és tanárai tegyenek javaslatot a kinevezendő új professzor személyére. A huszonhárom javaslattevőnek tíz jelölt között oszlott meg az ajánlata. Általában mindenki három személyt javasolt, értékajánlási sorrendben. A legtöbben, szám szerint huszonketten (a hiányzó egy minden bizonnyal Sipos Pál volt), az első helyen Sipos Pált jelölték. Ez érthető is, mivel ő volt ekkor Magyarország legismertebb matematikai szaktekintélye. Most már harmadszor vetődött fel, hogy Sipos Pál szászvárosi állását Marosvásárhelyi tanszékkel cserélje fel. Sipos után a legtöbben Bolyai Farkast ajánlották. A főconsistorium a beérkezett javaslatokból táblázatot állított össze, és az 1804. január 22-én tartott gyűlésén sor került a választásra is. Mivel Sipos korábban már két alkalommal nem fogadta el a Marosvásárhelyi kollégiumba való meghívását, feltételezhető, hogy ezek után a főconsistorium nem akart olyan határozatot hozni, amelyet Sipos esetleg újra visszautasít. Így a második helyen szereplő Bolyai Farkasra esett a választás. Manapság már csak áldani tudjuk a főconsistorium akkori bölcs döntését. Ugyanis érdemes elgondolkozni az alábbi kérdésen: mi lett volna, ha a bevett szokás szerint, a főconsistorium úgy határoz, hogy a legtöbb javaslatot kapott személyt kéri fel az újonnan létesített matematika-fizika-kémia tanszék professzori állásának elfoglalására, és ezt Sipos most már elfogadja, amint azt egy évvel később meg is tette, nem utasítva el a sárospataki kollégium meghívását? Ugyanis ekkor patrónusai gyerekei már befejezték szászvárosi tanulmányaikat, s emiatt már nem gördítettek akadályokat az elmenetele elé. Ebben az esetben a 29 éves Bolyai Farkas, akinek addig még egyetlen tudományos munkája sem jelent meg nyomtatásban, megmAradt volna továbbra is domáldi mezőgazdásznak. Ismert tény, Bolyai Farkas csak akkor kezdett tudományos problémák kutatásával foglalkozni, miután elfoglalta professzori állását. Ugyanis ezt a professzoroktól már akkoriban is elvárták. És vajon mint mezőgazdász is lángra lobbantotta volna-e fiában azt a szikrát, amely végül is az "új, más világ" megteremtéséhez vezetett? – Nem alaptalan dolog tehát feltételezni, hogy az események ilyen alakulása esetén a magyar tudománytörténeti múltat óriási veszteség éri. Amint már utaltunk rá, Sipos Pál 1805-ben elfogadja a sárospataki kollégium meghívását, ahol 1810- ig tanít, mivel ekkor üresedett meg a megígért tordosi lelkipásztori állás. Az öt évig tartó sárospataki tartózkodása nem múlt el nyomtalanul sem az ő, sem az iskola éle-tében. Az iskola részére ekkor elkészített matematika tanterve nem csak országos viszonylatban a legjobb, hanem európai mértékkel mérve is egyik legkiválóbb volt. Didaktikai elvei, a klasszikus és a modern új részek kiegyensúlyozott ötvözete, valamint az a felfogása, hogy inkább kevesebbet tanítsunk, de azt alaposan, ma is megállják a helyüket. Közben matematikai kutatásait sem hagyta abba, 1807-ben Pozsonyban egy trigonometriai tárgyú latin nyelvű munkája látott napvilágot. A földrajzi közelség is közrejátszott abban, hogy Sipos 1806 nyarán megismerkedett a vele egyidős Kazinczy Ferenccel (1759–1831). A szépirodalom hozta őket össze. Kazinczy ráadásul élénken érdeklődött Sipos Pál filozófiai munkái iránt, melyek sajnos, a cenzúra miatt nem jelenhettek meg nyomtatásban. Közöttük nagyon szoros barátság alakult ki. Kazinczy valósággal csodálta Sipos szónoki tehetségét. Élete utolsó hat esztendejét a Szászvárostól csak néhány kilométerre fekvő Tordoson élte le, mint a helység református lelkipásztora. Többször terveztem, hogy ellátogatok Tordosra, amit néhány évvel ezelőtt meg is tettem. Vonzott az a dél-erdélyi táj, ahol Sipos vendégei között olyan emberek fordultak meg, mint Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor. Tudtam, hogy az eltelt idő miatt keveset találok meg úgy, ahogyan az ezelőtt két évszázaddal volt, a hajdani parókia helyén is a múlt évszázad elején újat építettek, ellenben bizakodást és reménységet sugallt az a tény, hogy most is épségben megvan a XVI. században épült templom. Útbaigazítással sikerült megtalálnom a parókia gondnokát, valamint a presbitert. Segítőkész, kedves emberek. Tudnak magyarul, de érződik, hogy már kissé nehezen beszélik anyanyelvüket. Egyikük szalmakalapja körül meghatottsággal veszem észre a piros-fehér-zöld keskeny kis szalagot. Egy enyhe emelkedő vezet fel a régi, de csodálatos épségben megmAradt templomhoz. Felérve megemlítem, hogy tudtom szerint a templom a XVI. században épült. Igen, igen, feleli az egyik, 1570-ben építették. Kinyitják a máskülönben zárva tartott templomajtót, és örömmel látom, hogy mindenhol példás rend és tisztaság. Megakad a szemem a szószékre felvezető keskeny kis kopott lépcsőn, s akaratlanul is elgondolom, hogy több mint két évszázaddal ezelőtt Sipos is itt ment fel mindig csodálatos prédikációit megtartani. A szószéktől nem messze, a falon felfedezek egy berámázott emléklapot, amit a Kolozsvári filozófiai társaság helyezett el 2009-ben Sipos Pál születésének negyed évezredes évfordulóján, több mint valószínű Benkő Samu kezdeményezésére. 1816 őszén súlyos tífuszjárvány volt Tordoson és környékén. Döbrentei Gábor így ír erről Kazinczynak: "Itt a Vármegyében nagyon sok a beteg … Sipost szeptember 4- én a hideg elé vevé, de kertjébe még kijött velem, ott szőlőt, szilvát, dinnyét szaggatott, én kértem hozatná ki Szászvárosról közös barátunkat dr. Szegedyt, mert fel nem akará venni baját". Végül is betegen maga ment el Szászvárosra, ahol szeptember 15-én este meghalt. Holttestét Tordosra visszavitték, és a legvalószínűbb, hogy a templomot szegélyező területen temették el. Weszely Tibor Népújság (Marosvásárhely) 2017. március 2.Amiért érdemes megtekinteni a könyvtár állandó tárlatátHatvanhat ősnyomtatványt őriznek a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai könyvtárban, valamint a Hatodik magyar nyelvemléket, a Bolyaiak kéziratait, illetve az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat hiteles másolatát és sok más értékes kiadványt. Kovács Bányai Réka könyvtáros olyan érdekességeket is megosztott a Kemény Zsigmond Társaság február végi rendezvényén, amelyeket a turistáknak nem szoktak elmondani. A Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a könyvtár 1939–40-es állapotáról beszélt, illetve az 1942-es Teleki Sámuel Tudományos Intézet alapításának szándékáról, amelyet még gróf Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezett, és Hóman Bálint kulturális miniszter irányításával vette kezdetét az intézmény kiépítése – amely aztán a háborús viszonyok és a hatalomváltás miatt abbamaradt. Az előadó röviden kitért a Téka tulajdonviszonyaira is, arra, hogy kié volt és kié lett a könyvtár, amely az államosítást követően a városi, majd a megyei néptanács fennhatósága alá került, és száműzött, vagy megtűrt értelmiségiek munkahelye lett. A könyvtárban folyó kutatómunkáról szólva Farczádi Elek, Bustya Endre, Székely Margit, Fikk László, Deé Nagy Anikó és Balás Lajos érdemeit emelte ki. Például Farczádi nevéhez kötődik a Hatodik magyar nyelvemlék, a Marosvásárhelyi sorok újrafelfedezése és publikálása. A 60-as évektől az intézmény könyvállománya vásárlások által kezdett gyarapodni, valamint a különböző jelentős könyvtárak beolvasztásával, mint a marosvásárhelyi református kollégiumé, vagy a székelyudvarhelyi unitárius kollégiumé. A munkatársak számára fontos volt az eredeti állományok megőrzése, össze nem keverése, az úgynevezett provinencia-elv alapján. A Teleki Téka 1974-ben veszítette el önálló jellegét, amikor a megyei könyvtár részlegévé vált, és attól kezdve alig jutott pénz az állomány gyarapítására, majd a 80-as években ez teljesen elapadt. Ennek pótlására jött létre 1999-ben a Teleki Téka Alapítvány Bázelben, amelyben a Teleki család vállalt oroszlánszerepet, és amelynek jóvoltából sikerült modern kézikönyvekkel, szakirodalommal – elsősorban társadalomtudományi és történelmi kötetekkel – felszerelni a könyvtárat. Az ősnyomtatványnak nevezett kiadványok a legkorábbi nyomtatott könyvek, amelyeket a Gutenberg-féle könyvnyomtatástól – 1455-től 1501 húsvétjáig befejezően nyomtattak. Az azután következő időszakot, a 16. századi kiadványokat szaknyelven antikváknak nevezik. A magyar könyvek esetében az első nagy magyar bibliográfus, a kolozsvári egyetem tanára, Szabó Károly 1711-t állapította meg felső határként, tehát az addig megjelent könyveket a könyvtárosi szakzsargon RMK-knak, vagyis Régi Magyar Könyveknek nevez. Antal Erika Székelyhon.ro 2017. április 19.A pelikán jegyében a Duna-deltábanBeszélgetés a 75 éves Kiss J. Botond biológussal, szakíróval, deltakutatóval 1965-től a Duna-delta Múzeum, majd a Duna-delta Kutatóintézet ornitológus szakembere Tulceán. 1990 óta a Duna-delta Bioszféra Rezervátum Őr- és Ellenőr Testületét vezette. A Romániai Madártani Társaság, a Romániai Vadászati Társaság és az NGO Group Pro Delta alapító tagja. – Hogyan lett biológus? – Szeretném hinni: annak születtem. Édesanyám fejlesztette ki bennem a természetszeretetet. A magyardécsei templom 1765-ös építésű szószékkoronáján – amely alól egy igaz ember, édesapám 46 évig hirdette az Igét – ott a mellét föltépő, faragott pelikán három fiókájával. Gyermekként ez ragadott meg, nem az átvitt, szimbolikus értelme, hanem a madár különössége. Utánaolvastam, néztem a kevés dokumentumfilmet, ami élőhelyéről, a Duna-deltáról készült, kerestem a találkozást. Aztán megkaptam a lehetőséget, otthagytam a katedrát meg Erdélyországot, és életem a pelikán jegyébe fordult. Olyannyira, hogy a kutatóintézet címerén – ahonnan kiöregedtem – ott van a gödény. A később megszülető Őr-és Ellenőrtestületnek én terveztem a szolgálati jelvényét. Ez egy, a delta fölött átrepülő pelikán. Sok terepmunkám és tanulmányom fűződik hozzá, valaha tán könyvet is írok róluk… – Tudtommal most is dolgozik, túl a 75-ön is aktív. – Bedolgozom még az Intézetbe, rövid szerződésekkel, félállásban. Aiszóposz azon morálja, miszerint az öreg oroszlánnak már nincs barátja, nem minden esetben érvényes. Jó tanítványokat neveltem – most segítem a harmadik volt inasom doktorálását –, nem sietnek, hogy véglegesen kimarjanak, az ifjú farkas szindróma az adott esetben nem túlságosan éles; talán jó az öreg a háznál. Ebben az is benne van, hogy kemény önéletrajzzal rendelkezem, amely a benyújtott pályázatok elbírálásánál pontokat, több esélyt eredményezhet. Az is számba vehető, hogy életem során számos szakmabelivel alakítottam ki közvetlen, jó kapcsolatot. Ami nyomaszt, a nagy információáradat, amellyel hosszú távon képtelen vagyok megbirkózni, no meg a kutatási témák orientációja. Annak idején az egyetemről táplálkozásbiológiai érdeklődéssel távoztam, ez a témakör olyan félszáz publikációmban tükröződik. Akkoriban minden élőlényről azt kérdeztük: mit eszik, hasznos-e vagy káros? – Herman Ottó már a múlt század elején megírta: „nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van”... – A hetvenes években divatba jöttek a magatartáskutató kérdések, majd a századforduló után, az uniós fölzárkózás kezdetén a biológiai sokféleség fölleltározása, amely a védterületek kijelöléséhez, majd a kezelési stratégiák kidolgozásához és a hatástanulmányok elkészítéséhez szükséges. Szakmánkban manapság talán az egészségüggyel kapcsolatos, alkalmazott biológiai projektekkel lehet eredményesebben érvényesülni – a döntéshozók érzékenyek az ilyenekre –, mert az írott és elektronikus sajtó folyamatosan ijesztgeti a társadalmat valami világméretű nyavalyával. Ennek leküzdése rengeteg pénzbe kerül. Gondolom, nem vagyok elég rugalmas az új szemlélethez, így alakul ki az emberben a szükségtelenség érzése, és tudatosodik a törvény: aminek van kezdete, annak van vége is, és valamikor mindent abba kell hagyni… Ergo: a tudományos munkát is! Nem akarok elszakadni a természettől, levegőzni járni a városi parkokba, gyarló közszolgáltatások örökös kiszolgáltatottja lenni – nos, ebben a gondolatkörben vásároltam és hozattam rendbe egy nádfödeles, vályogfalú, öreg parasztházat a lagúnák partján, fafűtéssel, vízzel a kútból, szőlővel-gyümölcsössel, zöldségessel, no meg deszkabudival a kert sarkában. Még az utca neve is predesztinált: Darvak utcája. Kicsiny menedék, ahová jó visszavonulni az egyre inkább rohanó világ elől. A részidős munkán kívül csak bevásárolni, hivatalos dolgokat intézni járunk be a városba. Nincs úgynevezett társadalmi életünk. Az ember homo ludens: játszó ember. Vénségére mit játszhat a magyardécsei születésű-neveltetésű Kiss J. Botond, aki mindig játszó embernek szerette volna tudni magát? Azon a szűk félhektáron 350 szőlőtőke, no meg legalább két tucat faj gyümölcstermő fám és cserjém van. Köztük szokatlanabbak is: pl. jujuba, füge, kaki, gránátalma, naspolya, gozsi, szelídberkenye stb. A híres gyümölcstermesztő faluban töltött gyermekkor emlékeire ráépülnek az újabb világhálós ismeretek. Ások, ültetek, metszek, oltok-szemzek – mindez állandó elfoglaltságot ad, feleségemmel együtt. Haszonállatot nem tartunk, a helybéliekkel legfeljebb köszönő viszonyban vagyunk. Nem olyanok, mint akiket Magyardécsén gyermekkoromban vagy Havadon tanárként megismertem. Itt a parasztember majdhogynem elfelejtett dolgozni, gazdálkodni. Egy kis halorzás a Razelm vizein, járulék a részibe kiadott földek után, sokan hektáronként kótyavetyélik el a kolhozból visszakapott tulajdonukat, s a kocsma körül mindig van forgalom... No meg ott a társadalmi segély is. Akkor meg minek dolgozni?! Nem célzatosan, inkább véletlenül kapta a helyhatóságtól az utca a nevét, ahol a templom meg két kocsma áll: Kultúra utcája. Igaz, van ott kultúrház is, de elsődlegesen csak arra szolgál, hogy lagzik alkalmával kibéreljék. A „szellemi központ” tulajdonképpen a italkimérés. Erre nem látni egy rendesen visszanyesett gyümölcsfát, simára kefélt szőrű tehenet. Miről beszélhetünk a szomszédokkal? Helyi értelmiség alig van, legtöbbjükkel legfeljebb illogatni lehetne, magunkra vagyunk az asszonnyal. Mindent magunknak kell elvégeznünk; segítséget, illetve napszámost még a favágáshoz sem kapni. Aki vadfát hoz az erdőből, beoltja, neveli, gondozza, az szeretné hinni, hogy lesz még holnap, tán holnapután is… Tehát nem vagyok elveszve, a telken belül mindig van tennivaló, ha nem a gyümölcsösben, akkor a barkácsműhelyben vagy a szeszlepárlóban. S ha bemegyek szűkre szabott szobácskámba, ott a mai technika általam legtöbbre becsült megvalósítása: a világhálóra kapcsolt komputer. Az interneten pedig rengeteg ismeret, olvasnivaló, olyan könyvek, amelyek eddig kimaradtak, számomra hozzáférhetetlenek voltak. Tájékozódni lehet, a kollégák éppen mit publikáltak, milyen projekteken dolgoznak... Sőt, néha az írás is megy, bár lényegesen nehezebben, mint egy tudományos kutatóintézetben. De mit írna az ember vénségére? Publikációim jegyzékében körülbelül 330 cím van, ezek nyomtatásban is megjelent szakcikkek, és pár könyv is. Nem igazán töröm magam, hogy újabbakat hozzak létre, már nem szükséges bizonyítanom. Sokáig álmodoztam, hogy milyen jó könyvet hozok össze nyugdíjazás után. A címe ez lenne: A Nagy Kaland árnyékában. Azért kaland, mert elég hányatott, néha kalandos életem volt. De mi volt az én életsorsom pl. gróf Teleki Sámueléhez képest?... Az volt a nagy kaland, a világtérkép utolsó nagy, fehér foltjának fölszámolása Afrika mélyén! De nem elégedetlenkedem, nekem ennyi jutott. Legalább deltai fél évszázadom kissé összeolvad Románia biológiatörténetével. És kinek is írjon az ember? A könyvolvasók lassan kikopnak társadalmunk korösszetételéből, a fiatalabbak, elsősorban a gyerekek az elektronikus fölszerelések rabjai. Őket már nem igazán érdekli a nyomtatott betű. Az Indiáról szóló könyvem jut eszembe, amelynek nem volt kellő reklámja, terjesztője – így a példányok zöme most is ott porosodik Szabó Mártánál Udvarhelyen. A Didaktikai és Pedagógiai Kiadónál megjelent utóbbi kötetem, a Suttog a természet sem volt nagy durranás, bár örömömre több erdélyi magyar iskolába eljutott. Mostanában tematikus előadásokat tartani sem hívogatnak, bár szívesen mesélnék, például a dél-afrikai Krüger Parkról, dúsabb hallgatóság körében. A deltáról viszont nem akarok beszélni, mert sírva fakadnék a hallgatóság előtt, és az ilyen reakció az én koromban már nem áll jól. De azért nem érzem teljesen haszontalannak életemet, legalábbis, ameddig tart az egészségem. – Miért mondja, hogy sírni tudna érte, hát nem egy szép, számos élőlénynek otthont adó rezervátumról van szó? – Legyen bár pusztába kiáltott szó, megpróbálom röviden összefoglalni. Bioszféra védterület vagyunk, helyi lakossággal, jelentős gazdasági hatású turizmussal, komoly érdekeltséggel az ipari jellegű halászatban, közlekedésben, mezőgazdaságban. De ki ellenőrzi, foganatosítja a zömében helyes törvényes rendelkezést? Az Őrtestület ma már csak egy halványodó legenda, a most meglévő szervek közül pedig csak az Ökológiai Gárda mutat föl látványosabb eredményt. A többiek hathatóssága kérdéses. Én nem a Delta Force-ba való újratelepítést látom megoldásnak, hanem visszamenni a 1990-es évek elvárásaihoz. Hogy a testület ne a Természetkezelőség mostohagyereke legyen, hanem ismét önálló intézmény, ahogyan megálmodtuk. Sokszor elmondtam, többször megírtam ezt a receptet, most csak megismétlem. Példa: a nagy ichthyológus, a román halászat hajdani megszervezője, Grigore Antipa idején egytucatnyi válogatott őrből álló testülettel – evezős ladikjaikkal – delta-szerte sikerrel képviselték a törvényt. Másik, igen fontos dolog a védett terület kormányzójának személye. Annak idején nagy örömmel fogalmaztuk meg: a védterület főnöke ne legyen valami igazgatócska, hanem a terület nemzetközi jelentőségét tükröző, legalább helyettes államtitkár rangú kormányzó, akinek kinevezését a Román Tudományos Akadémia is akkreditálja. Nos, ez utóbbi kitétel már az első törvényátrendezéskor megbukott, politikai leosztás lett belőle. Az eredményt a kormányzó személye körül tavaly nyáron kipattant botrány is tükrözi: kiderült, hány milliócska euróért cserélt gazdát a kormányzói szék, egy üzletembernek álcázott maffiafőnök érdekében. Ma sem tudni biztosan, milyen házi feladattal jött a három hónapos mandátumra kibérelt kormányzó. Nagyon kemény, alaposan fölkészült szakember kellene ide, aki jól adminisztrál, nem kötik csoport- vagy egyéni érdekek, vigyáz a rendelkezések betartására, és tartja hátát az embereiért. De ki lenne ez a Grál-lovag, aki – a konjunktúra ismeretében – lecserélhetné a mostani főnököt? Sok mindent kellene és lehetne tenni itt, például rendezni a deltai közlekedést. Ugyanakkor hiányzik az ellenőrző szerv. De ha lenne is, nincs megszabva a szabálytalanságért kiróható büntetés. Ott van a delta érintetlenségének földarabolása, a titkon fölhúzott halásztanyák, törvénytelenül besettenkedő remetelakok, turisztikai objektumok, az aggasztó méretű orvhalászat meg a vadkempingezés. Nem a természetes vízháztartás érdekében, hanem turisztikai meggondolásból végzett mederkotrások, a lecsapolt, alacsonyan fekvő területek mezőgazdasági területté való átalakítása, a helyhatósági rendeletek, amelyek megengedik a törvények áthágását. Például a védett madártelepek turisztikai objektummá való átalakítását, a kolóniákban pedig – legalább szemszúrásból – megkötéssel csak max. 5 km/óra sebességgel lehessen közlekedni. Pedig nem volna szabad bemenni sem 5, sem 55 km-es sebességgel, mert a törvény tiltja. A prefektus – persze, csak szóban – megengedte a turisztikai cégeknek… Külön könyvet lehetne mindezekről írni, de kinek és miért? A politika a gazdasági érdekek emanációja, a törvényhozó politikus pedig az üzletember kreatúrája. Ismét a pusztába kiáltó szó parabolája: a kilátástalanság. Nos, ebben a helyzetben kell a pelikán jegyéből visszahúzódnom megint a jó öreg oroszlánéba, amely alatt születtem, és örülnöm, hogy vénségemre nem érem meg szeretett Duna-deltám végnapjait. Szomorú dolgok ezek, de ha már kérdezett, én őszintén, tapasztalataim alapján válaszoltam. SZÉKELY FERENC / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 29.Marx József 25 éve távozottIskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják. Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott. Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt. Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit, olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre. Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben. A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években. Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban. Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek. Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül. Erdélyi Lajos * Emlékezzünk! Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész. A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának. Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá. Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára. A Marx József fotóklub nevében Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 17.Wesselényi Kata: egy nagyasszony életpéldájaHithű feleség, anya, gazdasszony, bőkezű mecénás, könyvgyűjtő, építtető, művelődéspártoló – mindezeket és sok egyéb szerepet töltött még be családja, közössége életében a 18. század második felében élt gróf Rhédei Zsigmondné hadadi báró Wesselényi Kata. A saját korának krónikása által is kevéssé ismert erdélyi nagyasszony jellemének főbb vonásai, életútjának meghatározó elemei Deé Nagy Anikó könyvtáros, könyvtártörténész kutatómunkájának köszönhetően felszínre bukkantak a múlt homályából; a feldolgozott hagyatékból olyan keresztyén nő alakja rajzolódott ki, akinek erkölcsi magatartása, értékrendszere, közösségének igényeire nyitott tevékeny élete mérceként és követendő példaként szolgálhat a ma embere számára is. Hadadi báró Wesselényi Kata, egy hitben élő református asszony címmel jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó az idei Kolozsvári Magyar Napok alkalmából a jól átlátható, olvasmányos, tanulmány- és forrásközlő kötetet. – A Teleki Tékában bejárta a könyvtárosi ranglétra összes fokozatát, az erdélyi köztudat pedig joggal a könyvtáralapító Teleki Sámuel monográfusaként tartja számon – mondta a Bocskai-házban tartott, szerdai könyvbemutatón Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja. Hadadi báró Wesselényi Kata (1735–1788) a könyvtáralapító feleségének, gróf iktári Bethlen Zsuzsannának nagynénje volt, fontos szerepet játszott életükben, illetve azzal, hogy marosvásárhelyi házát unokahúgára hagyományozta, maga is nagymértékben hozzájárult a hatalmas értékké teljesedett közkönyvtár megteremtéséhez. A Teleki család levéltári hagyatékának vizsgálatára összpontosító kutatói munkásságból szükségszerűen adódott a Wesselényi Katának emléket állító, életét szakszerűen feldolgozó kötet – összegezte Tonk Márton. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennek a református nagyasszonynak az életvitele, magatartásformái sok szempontból egyeznek a 18. század első felében élt, úgyszintén mecénási, művelődéspártoló tevékenységéről nevezetes árva Bethlen Katáéval. Édesapja, az elhunyt Tonk Sándor történészprofesszor az árva Bethlen Kata önéletírásához írta: „[…] példáján, életírásán keresztül lelünk bepillantást abba a korba, életformába, amelyben egykor élt nagyasszonyok a világ legtermészetesebb módján, Isten iránti alázattal tették azt, amit tenniök kellett, gondoskodtak a rájuk bízott lelkekről, építettek templomot és iskolát, őrködtek az erkölcsök felett […]” Ezek a gondolatok ugyanúgy illenek Wesselényi Katára is, ez a szellemiség tükröződik a hozzá kapcsolódó dokumentumokból – hangsúlyozta a dékán. A kötet monográfiaszerű kollázs, önálló tanulmányok gyűjteménye, amelyeket kötetté csiszolt a szerző – állapította meg méltatásában Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora. Az elmúlt néhány évtized történeti kutatásai alapján egyre inkább körvonalazódik, hogy az elmúlt századokban a főrangú férfiak és nők között egyenlően oszlottak meg a sajátos társadalmi feladatok; így magasztosul a ház asszonya a hátország héroszává, aki, ha szükséges, akkor kertész is, patikus is, szervező is, kulturális menedzser is – hangsúlyozta Buzogány Dezső. Ilyen lehetett a feldolgozott hagyaték alapján Wesselényi Kata, aki szerteágazó munkával uralta a családanya, a ház asszonya szerepét, ő tartotta össze az udvar egész közösségét, és szélesebb körben is sokrétű feladatokat vállalt, az egyházakat klenódiumokkal, kegytárgyakkal, s nem utolsósorban jelentős pénzösszegekkel is támogatta – tette hozzá. A református nagyasszony ugyanakkor kitartott hite mellett egy olyan korban, amikor az „nem volt divat”, a főnemesség jelentős hányada katolikus vallásra tért át, részben azért is, hogy a politikai életben előbbre jusson – hangsúlyozta. Egyetlen gyermekét is ebben a mélyen gyökerező, a reformáció alapvető téziseire épülő keresztyén szellemiségben nevelte. A kötet hat nagyobb fejezetből épül fel; az első a Deé Nagy Anikó által imanaplókként meghatározott, 1751–1786 között leírt, prózai és verses imádságokkal foglalkozik, amelyek több helyütt naplószerű bejegyzéseket is tartalmaznak. A második fejezetet a Wesselényi Kata által gyarapított, formált erdőszentgyörgyi Rhédei-kastélykönyvtárnak, a harmadikat a bárónő szakácskönyve, háztartásvezetési tanácsai ismertetésének szenteli a szerző. A negyedik fejezetben Wesselényi Katának unokahúgához, gróf iktári Bethlen Zsuzsannához írott levelét, az ötödikben a bárónő halála kapcsán, Jósika Antalnak a Teleki Sámuelhez írott levelét közli Deé Nagy Anikó, az utolsóban pedig verses halotti búcsúztatójából olvashatunk részleteket – ismertette a professzor. Mellékletként megtalálható a kötetben a Teleki Tékában őrzött imanaplók jegyzéke, könyveinek katalógusa is. Wesselényi Kata lelkiségét elsősorban imádságai tükrözik – ezek nemcsak önsanyargató önostorozások, hanem komoly dogmatikai tartalmú elmélkedések, követik a műfaj korabeli szabályait, érződik rajtuk a hitvallásos kálvinizmus hatása – állapította meg Buzogány Dezső. Van olyan ima, amelyet – saját bevallása szerint – a 140. zsoltár „nótájára” írt, elképzelhető, hogy maga is énekelgette saját szövegeit, talán remélte, hogy valamikor a református énekeskönyvbe is bekerülhetnek – jegyezte meg a professzor. A közönség Buzogány Dezső, leánya és kisebbik fia jóvoltából meg is kóstolhatta Wesselényi Kata szakácskönyvének 8. tételeként jegyzett „Mondola ostyát”, amelyben a mandulát ugyan dió helyettesítette, de 18. századi recept alapján készült… Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke megállapítása szerint a báró Wesselényi Katához hasonló nagyasszonyokra a mai társadalomnak is nagy szüksége van; úgy vélte, imanaplói hitelesen kegyes stílusukkal ma is megragadó olvasmányok, és bizony van olyan köztük, amely gyönyörű bűnbánati énekként szerepelhetne az énekeskönyvben. A könyvet méltatta Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke is, hangsúlyozva: bámulatos, mi minden fért bele Wesselényi Kata mindennapi életébe, aki már 23 éves korában megözvegyülve átvette a családfő, a gazdaság vezetőjének szerepét is. Életpéldája jól mutatja, egész életét Isten színe előtt élte. Rendkívül megviselte egyetlen fiának elvesztése, halálát bibliai metaforákban értelmezte, de erős hite révén újra fel tudta venni életének, feladatainak fonalát. – Ennek a puritán szellemiségű, tiszta életű asszonynak minden írása eleven és személyes, alakjában egy korszaknak a nőideálja körvonalazódik. Mindamellett, ne egy letűnt kor személyiségét lássuk benne, hanem a követendő példát – emelte ki Németh Zsolt. A reformáció 500. évfordulója számos lelki, szellemi és politikatörténeti gondolatot hozott felszínre; a magyarság, Európa megújulása ma is imádsággal kezdődik és a tevékeny, hasznos, másokról gondoskodó életvitelben folytatódik – jegyezte meg a politikus. – A Reformáció Emlékévének ünnepi megnyitóján elhangzott gondolatokat hallgatva arra jöttem rá, hogy egyetlen asszony neve sem hangzott el… Eszembe jutott akkor, hogy éveken át csodáltam egy asszonyt, hadadi báró Wesselényi Katát, akiről nagyon keveset tudott a szakirodalom – mondta el Deé Nagy Anikó. Megtudtuk, levéltári kutatásai során egyre több adat került felszínre a mélyen vallásos, mindennapjait állandó munkával töltő erdélyi nagyasszony érdekes, sokoldalú egyéniségéről. A szerző feldolgozta életrajzi vonatkozásokat tartalmazó verses imádságait, vizsgálta könyvgyűjtő szerepét, átírta szakácskönyvét, amelyből a 18. századi erdélyi háztartás munkáinak sokasága is megismerhető. Wesselényi Kata nagyon fiatalon megözvegyült, majd egy pestisjárványban egyetlen zsenge korú fiát is elvesztette. Az imanaplóban foglaltakból kiderül, hogy halála miatt az egeket ostromolta fájdalmával, de az is kiolvasható belőlük, hogyan nyert aztán vigasztalást hitéből, folytatta életét, tett továbbra is a közért – hangsúlyozta Deé Nagy Anikó, maga is csatlakozva a kötet méltatóinak álláspontjához, miszerint ez a családért, hazáért cselekvő nagyasszony a 21. század emberének is modellként szolgálhat. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 31.Akikre felnézni mindig érdemesKettős könyvbemutató Két új kötettel gazdagabb a hazai könyvek tárháza: Deé Nagy Anikó Báró hadadi Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony című kötetével, valamint A Telekiek és a kultúra című tanulmánykötetével, melyeket szombaton délelőtt a Kultúrpalota kistermében mutattak be számos érdeklődő jelenlétében. Bár a könyvek bemutatásának bejelentett sorrendje megváltozott, mégis Deé Nagy Anikó igényes, szépen szerkesztett, gazdagon illusztrált kötetének bemutatásával kezdenénk, melyet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, valamint dr. Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora és maga a szerző ismertetett. Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony Rendhagyó kötetről van szó, amely lényegében a könyv kissé eklektikus felépítéséből adódik. Ennek oka a kötet létrejöttének körülményeiben rejlik, hiszen a szerző, Deé Nagy Anikó évtizedeken át foglalkozott a Teleki Téka alapítójával, Teleki Sámuellel. A levéltári búvárkodások alkalmával folyamatosan előkerült egy asszony neve, a báró hadadi Wesselényi Katáé. Teleki feleségének, iktári Bethlen Zsuzsannának a nagynénje volt, aki fontos szerepet játszott a Teleki család életében. Miközben egyre több adat került elő az addig ismeretlen, mélyen vallásos, dolgos és bőkezű mecénásról, a szerző úgy döntött, könyvet szentel neki. Feldolgozta az életrajzi vonásokat tartalmazó verses imádságait, áttekintette könyvgyűjtő szenvedélyét, s átírta szakácskönyvét, amely az ételreceptek mellett a XVIII. századi erdélyi háztartásban folyó munkák sokaságát sorakoztatja fel. Tehát verses imádságok, konyhai dolgok leírását böngészheti a régi szövegek megfejtésére is hajlandó olvasó. Ezzel a kötettel teljesebb lesz a XVIII. századi református nagyasszonyról alkotott kép. A reformáció 500. évfordulóján számvetés készül az elmúlt öt évszázad szellemi értékeiről. Felmérhető, hogy a lelki megújulás milyen értékeket teremtett magyar vonatkozásban is. A művelődéstörténetünkben maradandót alkotó férfiak mellett az asszonyok szerepét is vizsgálják. A kötet azzal a céllal született, hogy az olvasóközönség megismerkedjen a XVIII. század második felében élő erdélyi főrangú nagyasszonnyal, özvegy gróf Rhédei Zsigmondné báró Wesselényi Katával. A kötet bepillantást nyújt a főúri élet mindennapjaiba. A Wesselényi Katáról szóló könyv hiányt pótol az erdélyi művelődéstörténetben – fogalmazott a szerző, aki leszögezte, hogy nem egyedi életútról van szó, a művelődéstörténet sok hasonló nőalakot ismer és ismertet, valamennyien megtestesítői a Kálvin János által megrajzolt keresztyén embertípusnak, aki életét egyháza, közössége s mindenekelőtt Isten szolgálatába állította. Wesselényi Katáról nem maradt fenn portré, bár Kelemen Márton könyvtáros 1826-os lajstromában még szerepelt a Teleki Téka előterét díszítő portréja, aztán nyoma veszett. Rettegi György feljegyzéseiben szép ábrázatú asszonyként szerepel. Az 1735-ben Hadadban született bárónő életrajzi adatai megtalálhatók a kötetben, báró Wesselényi Ferenc és Rhédei Zsuzsanna lánya, 16 évesen megy férjhez gróf Rhédei Zsigmondhoz, aki az erdőszentgyörgyi kúriába viszi fiatal feleségét. Hétévi házasság után, 23 évesen egy fiúgyermekkel megözvegyül. A főúri kastélyban fiatalokat nevel, verseket, imádságokat, naplót ír, sokat tesz Erdőszentgyörgyért, 1758-ban kőkápolnát építtet, 1760-ban felújíttatja a templomot, ezt a faragott kő szószéken a Wesselényiek címere mellett felirat örökíti meg. Építkezett Malomfalván, megújította a veresegyházi (Szolnok-Doboda vm.) templomot, kő szószéket építtetett a bánffyhunyadi református templomban. Legjelentősebb a marosvásárhelyi Wesselényi–Rhédei-ház építése a Szent Miklós utcai telken. Ezt a házat Wesselényi Kata Teleki Sámuel feleségére, iktári Bethlen Zsuzsannára testálta, s ezzel részese lett a XVIII. századi legnagyobb jelentőségű erdélyi közkönyvtár létrejöttének. De nemcsak ezzel járult hozzá a könyvtárteremtéshez, hanem azzal is, hogy saját könyvtárát is unokahúgának adományozta. A kötet a Kriterion kiadónál jelent meg, a fényképeket J. Márton Krisztina, Kovács Mária Márta, Márton Imre és T. Horváth Iringó készítette. A textíliák T. Horváth Iringó gyűjtéséből valók. A bemutatón dr. Buzogány Dezső beszélt a református nagyasszonyról, s ajánlotta a kötetet az olvasóknak. Mivel a könyv recepteket is tartalmaz, a teológiai professzor felesége ki is próbált egy mandulás süteményt, amelyet a professzor jó szívvel kínált a hallgatóságnak. Ilyesmi ritkán fordul elő mifelénk, ezért köszönet jár mindannyiunk nevében. A Telekiek és a kultúra A második, a Telekiekről szóló tanulmánykötet Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke és Bányai Réka szerkesztő ismertette. A Teleki Téka könyves műhelyének negyedik tanulmánykötete ez, amely a Teleki család kultúrapártoló munkálkodása jegyében szervezett tavalyi konferencia tudományos anyagait tartalmazza, s amely Bányai Réka gondos szerkesztésében jelenhetett meg. – A teljesség áttekintése nem adatik meg egyetlen nemzedéknek, de egyre több pászmára vetül fény, s láthatóvá válnak nagy elszánások, kivételes küldetések és teljesítmények. Régen volt nemes szándékok felmutatása már önmagában is nemes szándék. Isten támaszokat állít a nemzetnek egyes fiakban, ezek közé sorolandó a Telekiek fényes háza is. Ez a nemes sarjadékokat nevelt régi törzs, a Teleki család, a kultúraápolás, a mecénáskodás és a könyvgyűjtés bűvkörében élt. A XVII. században élt Teleki Mihály erdélyi kancellár gernyeszegi könyvtára jelentős volt, fiai pedig tovább fejlesztették… A kötet olvasói számos ponton kapcsolhatják majd a tanulmányokban felbukkanó eseményeket a város mai valóságához. Szó van a református kollégium építési szándékáról, az építkezés megvalósulásáról, annak a szárnynak a felépítéséről, amely ma újra átépítés előtt áll – fogalmazott Haller Béla, aki ismertette a kötetet közzétevő alapítványt is. A könyvek bemutatását követően dedikáltak a szerzők. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely) 2017. december 20.Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomábanSzombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel. Ismerkedés Teleki Samuval A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel. „Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni. A Teleki-expedíció nyomában A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői. Teleki utazóládája A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta. Eredményhirdetés Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
